dán alkotás a tékából

Elsker Dig For Evigt 2002

Rendező: Susanne Bier
Szereplők: Birthe Neumann, Mads Mikkelsen, Ida Dwinger, Sonja Richter, Nikolaj Lie Kaas, Paprika Steen, Stine Bjerregaard,
Operatőr: Morten Søborg Zeneszerző: Jesper Winge Leisner Író: Anders Thomas Jensen, Susanne Bier

Vizuális világbefogadó lévén lelkes filmfogyasztó voltam mindig is, bár azt nem mondhatnám, hogy művészi igényességgel válogatom meg a néznivalókat. Amibe belebotlok, azt megnézem. Legalábbis fiatalabb fejjel ezt tettem, megfogott a sztori egy eleme, a látvány, a szokásos marketing elemek beszippantottak és már fogyasztottam is a filmet a süppedős pilótaülésben egy popcorn társaságában. A közelmúltig, mondom, mert az utóbbi időben csaknem sikerült leszokni a moziba járásról. Az önmagukat ismétlő, kiszámítható klisékkel működő amerikai gagyikat már a súlyos összegeket felemésztő trükkök és látványelemek sem teszik nézhetővé. Folyamatos deja vu érzésem van, a rosszabbik fajtából, nem az „ezt már láttam valahol”, hanem a „jaj, ne már megint” típusú. Néha egy videójáték grafikájában érzem magam, mintha rajtam tesztelnék a demo verziót. Sajnos minden műfajban elárasztja a mozikat a gagyi demo-dömping, a századik romantikus nagyvárosi komédia vagy animált „jajdearanyos” múvi már nem váltja ki belőlem az ellenállhatatlan mozijegy-vásárlási kényszert.

A téka régi zarándokhelyem. A személyzet lelkes, vájtszemű filmkritikus társaság, igazi békebeli „bármikor itt ragadhatsz egy beszélgetésre is” fílingje van. Még csak kacérkodtam az Elsker Dig For Evigt (Open Hearts) című dán alternatív filmalkotással, de a tékás srác már hevesen bólogatott, jelezve, ne is gondoljak arra, hogy elveszem a dobozáról a mancsom és bármi mással töltöm a mai estét. Ha ennyire szívügye, elhozom, persze.

Az említett alkotás egy dogma-film. A Dogma-mozgalom egy avantgarde filmkészítő csoport, amelyet 1995-ben indított el két dán filmrendező, Lars von Trier és Thomas Vinterberg. A nagy költségvetésű, látványelemekre épülő trenddel szemben az egyszerűségre törekedtek. Megegyeztek, hogy nem használnak különleges effekteket, díszleteket, kellékeket; nem alkalmaznak zenei aláfestést, ha mégis, akkor az egyik szereplő hallgatja a zenét; kézi kamerával veszik fel a jeleneteket, csak a kamerára erősített egyetlen fényforrás a megengedett, ezen kívül csak természetes fénynél forgatnak; az események a jelenben játszódnak, nem megengedett a jövő, a múlt vagy egy álom ábrázolása. A szigorú szabályok célja, hogy a film középpontjában a történet és a színészek játéka álljon, mindent ezeken keresztül kell kifejezni (további infó a hivatalos Dogme oldalon). Röviden összefoglalva nekik is tele lett a hócipőjük a „nagy a füstje de mögötte semmi” tápanyagszegény junk-film „kultúrával”.

Ettől a ponttól kéretik saját felelősségre olvasni, mert el fogom mesélni a sztorit!

!!!!! SPOILER SPOILER SPOILER !!!!!

Kezdő jelenetek: szimpatikus fiatal párocska (egyedi, évődő északi humorral) remekül megvannak, szépek, előttük az élet, a fiatalember nőül is kéri a lányt (mire ő: Na jó, elfogadom a vacak gyűrűdet – egyedi humor, mint említettem…). Egy szokványosnak induló reggelen a fiú kiszáll a lány autójából, majd abban a pillanatban elgázolja egy szembejövő autó. A baleset közben és után végig a lány arcát nézzük, és látjuk a kétségbeesett reakciót, ahogy próbál valamit tenni ebben a képtelen, sokkoló helyzetben.

A következő jelenetben egy orvost a kórházban keres fel a felesége, aki a balesetet okozó autót vezette. Megtudjuk, hogy az asszonyt bűntudat gyötri. Attól tart, hogy zaklatott lelkiállapota okozta a balesetet, közvetlenül előtte veszekedtek kamasz lányával. A lánya mellette ült, és szintén végignézte az eseményeket.

A baleset mindannyiuk életét gyökerestől felforgatja. Cecilie hiába siet szerelméhez lelkesen, amikor az végre magához tér. A fiúval közlik, hogy egy életre megbénult, nincs remény a felépülésre. A hegymászó hobbi, a korábbi aktív élet, a geológia szakos diploma egy pillanat alatt válik múlt idővé. Joachim sértődött daccal reagál, menyasszonyát megpróbálja elüldözni a közelből, nem beszél, látszólag tudomást sem vesz a környezetéről.

Az első reakció persze az, hogy Cecilie-t sajnálja mindenki, aki naponta látogatja a fiút, próbálva felvidítani, visszahozni az életbe. Lehetséges ez egyáltalán? Ha most megpróbálok elvonatkoztatni attól, mennyire fájdalmas és tragikus egy hirtelen lebénulás, és elképzelem, mi megy végbe abban, aki ezt átéli, a fiú viselkedése tulajdonképpen logikus. A lány a múlt része, azt az embert szerette, aki a múltban volt, és ő továbbra is képes teljes életet élni. Vajon egy lebénult férfi mellett milyenek lennének a hétköznapok? A férfi átölelni sem képes őt, sőt saját magát ellátni sem, ez a teher is a lányra hárulna. Persze a szerelem sok akadályt képes legyőzni, de hol van az a pont, amin túllépve már nem elég csak érezni, mert a kapcsolat nem működne a gyakorlatban?

Ennek ellenpontja a kórházi nővér alakja, aki a fiúnál jóval idősebb, nyugodt személyiség, az a típus, aki elviseli (jól viseli?) Joachim helyenként igencsak idegesítő beszólásait. Viszont előtte nem kell szégyellnie magát, ő naponta lát beteg, magatehetetlen embereket. A menyasszonya azt a férfit látja benne, aki korábban volt, és bár nagyon rövid idő telt el, ő már egy egészen más személyiség, ellentétes irányba tartó sorssal, a kialakult helyzetből adódóan. A nővér szemében viszont a csendes beletörődés és megértés van, ő nem idealizálja Joachimot, olyannak látja, amilyen valójában. Logikus, hogy hozzá jobban képes kötődni, míg a korábbi barátai között zavarban érzi magát.

Cecilie egy erős, női ösztönnel megáldott, érző, de a világot kissé keskeny szűrőn át érzékelő (igen, ez azt jelenti, hogy nem nagy ész a csaj) figura. A történet elején szimpatikus az önfeláldozása, ösztönösen, szinte gondolkodás nélkül cselekszik. A helyzet, hogy az a férfi, akivel egy hete még közös jövőt terveztek, elutasítja, teljesen összezavarja őt, az élete, a világa összeomlik.

Niels, az orvos (aki, nem mellékesen, a balesetet okozó Marie férje) támogatja lelkileg, beszélget vele. A lány először a "szekembert" látja benne, minden látogatás után, amikor a vőlegénye elutasítása miatt kiborul hozzá fordul tanácsért. A rendszeres vigasztalás egyre szorosabb kötődést vált ki mindkettejükből, és – csodák csodája – összejönnek. Az elutasítás akkor lesz egyértelműen végleges a lány számára, amikor Joachim, elszállíttat minden bútort a közös lakásból. Eddig megértettem a lány reakcióit. Ekkor azonban a szerelmes Niels (ne feledjük, egy feleség, három gyerek otthon figyel közben) hirtelen fellángolásában felajánlja, hogy bebútorozza a lakást. Akkor akadtam ki, amikor a lány ezt gondolkodás nélkül elfogadta (volt egy kis „Őrült vagy” tiltakozás-féle, de semmi komoly). Élelmes hozzáálás, elismerem, de az ösztönösségnek is van határa, és a lelkiismeret halvány szikrájának fel kellene pislákolni… valahol ezen a ponton, megítélésem szerint.

Innen kiszámíthatóak az események: ha egy vagyont költesz bútorokra, azt a családod elől bajosan titkolod el hosszú távon. A kamasz lány talál rá a tetemes IKEA (!) számlára, és - karakán módon – egy ködös reggelen elkószál a lány lakásához, ahol találkozik is puha talpain kifelé lopakodó apukával. A lány igen szimpatikus karakter, keményen kritizálja apukát, aki – ha le nem bukik - eljátszadozott volna még többek idegeivel egy darabig. Nem kedvelem a fű alatt házasságtörőket, ez ennyiből gondolom kiderült...

Új helyzet: ki hogyan reagál? Marie, a feleség gyötrődik, könyörög, veszekszik, de hiába. Nyilván ő is érzékelte, hogy a férjének viszonya van, de a homokba dugta a fejét és a bili kiborulásáig védte a status quo-t. Érthető reakció, több évtized alatt felépített vár omlik össze körülötte. Őt nem zavarta, hogy már csak az illúzió tartja össze kettőjüket, olajozott gépezet a házasságuk, neki fontosabb volt a biztonság érzése, akár valódi, mély érzések nélkül is.

Niels szerelmes és elköltözik. A kamasz lány bekopog a szeretőhöz, és nyomatékosan megkéri, hogy hagyja békén a családjukat. Cecilie maga a megtestesült, ösztönös ártatlanság, nem érti, mi a lány és a feleség problémája, hiszen Niels és ő szeretik egymást (ez így, konkrétan nem hangzik el persze), és a világ legtermészetesebb dolga, hogy ők ketten együtt maradnak.

Lamúr, nagyméretű fakeretes ágy, fehér ágynemű, telefoncsörgés töri meg az illúziót, üzenetrögzítő: Joachim látni szeretné Cecilie-t. Csap és pap hátrahagyva, a lány rohan a kórházba, orvos barátunk összetört szíve üresen dobog.

A korábbi jegyesek kibékülnek, de nincs ragacsos egymásra találás, csak barátkozás van. Niels, az orvos és ügyeletes szerető már visszafordíthatatlanul kidobva (a bútorokat már beszerezte, nem is kell nagyon másra szegény – de gonosz vagyok….). Cecilie ártatlan szemekkel gyalogol tovább az életben, mindkettőjük romjait hátrahagyva.

Nem akarom bántani, ő próbál mindenkit szeretni és szeret is, de a következményekre nem sokat gondol. Kérdés, hogy adott helyzetben lehet-e helyesen viselkedni. Niels, az orvos esetében egy kiégett, üres házasság, „ez vár rám a következő 40 évben” kapuzárási pánik mellett szemére vethető-e, hogy túl sokat képzel bele a váratlanul fellángoló érzelmekbe, kiugrási lehetőséget látva benne?

Még egy elgondolkodtató szempont: nem lehetséges, hogy a házasság intézménye, amely egyrészt hasznos, mert elviekben biztosítja, hogy a gyerekek mindkét szülő gondoskodása mellett nőjenek fel, mára elavulttá vált? Úgy értem természetes, hogy a közösen megálmodott gyermekekért felelősséggel tartozik mindkét szülő, de mi az oka annak, hogy automatikus elvárás a házastársi hűség 10-20-30 együtt töltött év után is? Személyiségtől függ, hogy valakinek ez esetleg megfelel és kellemesen elvan ebben a helyzetben, de a legtöbben előbb-utóbb szűknek érzik a cipőt. Nők is, férfiak is. Miért ne lehetne alternatív megoldásokat is elfogadni, miért ítéli el a társadalom (és a társ is) egy szerető meglétét? Persze akadnak nyitott kapcsolatok, házasságok, de igen-igen ritka az, hogy egymás igényeit megértve és elfogadva a partnerek nagyobb szabadságot biztosítanak egymásnak. Itt nem a titokban bonyolított viszonyokról beszélek, hanem egy őszinte párbeszédről, ahol a házastársak előre megegyeznek a szabályokban. Így az, aki kötődik másokhoz is, nem kényszerül titkolózni, illetve a másik fél nem retteg attól, hogy elhagyják és egyedül kell nevelnie a gyerekeket.

Ez az ötlet, mint minden utópia, szépen hangzik elméletben, de ebben a helyzetben is arról van szó, hogy a férj, Niels úgy érzi, kiüresedett a kapcsolatuk, Marie viszont még kötődik a férfihoz. És a szépen felépített elmélet, a dolgok kulturált és zökkenőmentes bonyolításának esélye már borul is....

A film nagy erénye, hogy nem ítél, nem moralizál, nem akar semmit tanítani vagy szájba rágni, egyszerűen bemutat egy helyzetet, az abban résztvevők viselkedését, és egyben elgondolkodtat: én mit tennék, hogyan viselkednék? Elmarad a happy end, az egymás nyakába borulás, a nagy, sírós jelenetek. Csak az élet marad, a helyzetek, amik néha kemények, az emberek, akik tökéletlenek, és végül mindenki alkalmazkodik és az életük folytatódik valamilyen módon. A néző pedig filózgat még néhány órát, vagy napot….

Ja, és remek, remek zene … kicsit 90-es évek, kicsit Nena, kicsit alternatív.

És itt a trailer ...