dán alkotás a tékából
Elsker Dig For Evigt 2002
Rendező: Susanne Bier
Szereplők: Birthe Neumann, Mads Mikkelsen, Ida Dwinger, Sonja Richter, Nikolaj Lie Kaas, Paprika Steen, Stine Bjerregaard,
Operatőr: Morten Søborg Zeneszerző: Jesper Winge Leisner Író: Anders Thomas Jensen, Susanne Bier
Vizuális világbefogadó lévén lelkes filmfogyasztó voltam mindig is, bár azt nem mondhatnám, hogy művészi igényességgel válogatom meg a néznivalókat. Amibe belebotlok, azt megnézem. Legalábbis fiatalabb fejjel ezt tettem, megfogott a sztori egy eleme, a látvány, a szokásos marketing elemek beszippantottak és már fogyasztottam is a filmet a süppedős pilótaülésben egy popcorn társaságában. A közelmúltig, mondom, mert az utóbbi időben csaknem sikerült leszokni a moziba járásról. Az önmagukat ismétlő, kiszámítható klisékkel működő amerikai gagyikat már a súlyos összegeket felemésztő trükkök és látványelemek sem teszik nézhetővé. Folyamatos deja vu érzésem van, a rosszabbik fajtából, nem az „ezt már láttam valahol”, hanem a „jaj, ne már megint” típusú. Néha egy videójáték grafikájában érzem magam, mintha rajtam tesztelnék a demo verziót. Sajnos minden műfajban elárasztja a mozikat a gagyi demo-dömping, a századik romantikus nagyvárosi komédia vagy animált „jajdearanyos” múvi már nem váltja ki belőlem az ellenállhatatlan mozijegy-vásárlási kényszert.
A téka régi zarándokhelyem. A személyzet lelkes, vájtszemű filmkritikus társaság, igazi békebeli „bármikor itt ragadhatsz egy beszélgetésre is” fílingje van. Még csak kacérkodtam az Elsker Dig For Evigt (Open Hearts) című dán alternatív filmalkotással, de a tékás srác már hevesen bólogatott, jelezve, ne is gondoljak arra, hogy elveszem a dobozáról a mancsom és bármi mással töltöm a mai estét. Ha ennyire szívügye, elhozom, persze.
Az említett alkotás egy dogma-film. A Dogma-mozgalom egy avantgarde filmkészítő csoport, amelyet 1995-ben indított el két dán filmrendező, Lars von Trier és Thomas Vinterberg. A nagy költségvetésű, látványelemekre épülő trenddel szemben az egyszerűségre törekedtek. Megegyeztek, hogy nem használnak különleges effekteket, díszleteket, kellékeket; nem alkalmaznak zenei aláfestést, ha mégis, akkor az egyik szereplő hallgatja a zenét; kézi kamerával veszik fel a jeleneteket, csak a kamerára erősített egyetlen fényforrás a megengedett, ezen kívül csak természetes fénynél forgatnak; az események a jelenben játszódnak, nem megengedett a jövő, a múlt vagy egy álom ábrázolása. A szigorú szabályok célja, hogy a film középpontjában a történet és a színészek játéka álljon, mindent ezeken keresztül kell kifejezni (további infó a hivatalos Dogme oldalon). Röviden összefoglalva nekik is tele lett a hócipőjük a „nagy a füstje de mögötte semmi” tápanyagszegény junk-film „kultúrával”.
Ettől a ponttól kéretik saját felelősségre olvasni, mert el fogom mesélni a sztorit!
A következő jelenetben egy orvost a kórházban keres fel a felesége, aki a balesetet okozó autót vezette. Megtudjuk, hogy az asszonyt bűntudat gyötri. Attól tart, hogy zaklatott lelkiállapota okozta a balesetet, közvetlenül előtte veszekedtek kamasz lányával. A lánya mellette ült, és szintén végignézte az eseményeket.


Cecilie egy erős, női ösztönnel megáldott, érző, de a világot kissé keskeny szűrőn át érzékelő (igen, ez azt jelenti, hogy nem nagy ész a csaj) figura. A történet elején szimpatikus az önfeláldozása, ösztönösen, szinte gondolkodás nélkül cselekszik. A helyzet, hogy az a férfi, akivel egy hete még közös jövőt terveztek, elutasítja, teljesen összezavarja őt, az élete, a világa összeomlik.

Innen kiszámíthatóak az események:



Niels szerelmes és elköltözik. A kamasz lány bekopog a szeretőhöz, és nyomatékosan megkéri, hogy hagyja békén a családjukat. Cecilie maga a megtestesült, ösztönös ártatlanság, nem érti, mi a lány és a feleség problémája, hiszen Niels és ő szeretik egymást (ez így, konkrétan nem hangzik el persze), és a világ legtermészetesebb dolga, hogy ők ketten együtt maradnak.
Lamúr, nagyméretű fakeretes ágy, fehér ágynemű, telefoncsörgés töri meg az illúziót, üzenetrögzítő: Joachim látni szeretné Cecilie-t. Csap és pap hátrahagyva, a lány rohan a kórházba, orvos barátunk összetört szíve üresen dobog.

A film nagy erénye, hogy nem ítél, nem moralizál, nem akar semmit tanítani vagy szájba rágni, egyszerűen bemutat egy helyzetet, az abban résztvevők viselkedését, és egyben elgondolkodtat: én mit tennék, hogyan viselkednék? Elmarad a happy end, az egymás nyakába borulás, a nagy, sírós jelenetek. Csak az élet marad, a helyzetek, amik néha kemények, az emberek, akik tökéletlenek, és végül mindenki alkalmazkodik és az életük folytatódik valamilyen módon. A néző pedig filózgat még néhány órát, vagy napot….
Ja, és remek, remek zene … kicsit 90-es évek, kicsit Nena, kicsit alternatív.
2 megjegyzés:
Talán tetszene neked a Lars von Trier-féle Hullámtörés (Breaking the waves), hasonló, de jóval durvábban végződő sztori, alap Dogma-alkotás.(Én nagyon rühelltem, de ez magánvélemény.) A Thomas Vinterberg-féle Születésnap (Festen) más téma, de sokkal jobb és emészthetőbb (szerintem).
Kár, hogy a Dogma már "kifutott", voltak jó pillanataik.
:-) köszi a tippet, beizzítom a tékás csapatot....
Megjegyzés küldése